A 3. kiküldetés
A 2016-os tavaszi háromhetes projekt után fél évre terveztünk egy szupervíziót abban a kórházban, ahol a továbbképzést tartottuk. Úgy gondoltuk, hogy már hozzászoktunk a vietnámi nehézségekhez, ahhoz, hogy mindenhez engedély szükséges, hogy lassan megy a szervezés, és ha már mindent leegyeztettünk, akkor sem feltétlenül úgy történnek a dolgok, mint ahogyan megígérték.
Sajnos az októberi kiutazásunk előtt két héttel a kórház úgy döntött, hogy mégsem mehetünk, indoklást nem kaptunk, még azt sem engedélyezték, hogy a gyerekeknek szánt kerekesszékeket odaadjuk a családoknak. Így az utolsó utáni pillanatban kellett átszerveznünk az egész utazást.
Szerencsére több kórház, illetve rehabilitációs központ is nyitott volt és örömmel fogadták a jelentkezésünket. A két hét alatt két városban (Ho Chi Minh és Trà Vinh) négy, illetve öt napos képzést tartottunk, valamint meglátogattunk egy árvaházat is.
A kezdeti nehézségek után rengeteg pozitív élmény ért minket, ami kárpótlást jelentett a nehéz körülményekkel szemben is. A gyógytornászokból és nővérekből álló több mint 20 fős csapat képzése ezúttal sokkal könnyedebb volt, mint a fél évvel korábbi helyszínen. Érdeklődőek voltak, figyeltek, kérdeztek és próbálták elsajátítani a látottakat, hallottakat.
A gyerekek állapota nagyon súlyos volt itt is. Már pár éves korban jellemző a gerincferdülés, és különböző deformitások, amik helyes kezeléssel mind megelőzhetőek lennének. Éppen ezért elsődleges célunknak tartottuk, hogy az alapvető pozicionálásokat megmutassuk, és fontosságukat hangsúlyozzuk a kinti szakembereknek.
Az éneklés, a játék és a motiváció a vietnámi fejlesztésekből továbbra is hiányzik. Ez a terület azért is okozott nehézséget, mert le kellett győznünk a kultúrájukból adódó szégyenlősséget is.
Összességében véve rendkívül hasznosnak bizonyult ez a kéthetes látogatás, amit ezúttal két kanadai és egy magyar önkéntes munkájából, valamint két lelkes vietnámi fiatal tolmács segítségadásából állt.
Belina Katalin
A Nyúlcipő Konduktív Alapítvány vezetője